A profi vendéglátás alapja a jó termék és az emberi hangnem. Utóbbira kevesebb étterem fektet hangsúlyt, gyakran még át is vágják a fogyasztót. Persze, a vendégekről is tudunk mesélni meredek sztorikat, amikor nem könnyű úriembernek maradni a pult mögött.

MELEGNEK NÉZTEK, AMIÉRT JÓARC VAGYOK

A vendég érezze úgy, mintha hazajönne az étterembe. Az evés egy intim dolog, ezért nem mindegy, hogy egy kajálda biztosítja-e a vendég komfortérzetét. Egy hibátlan kaját is elronthat egy flegma pincér, egy koszos étkező, egy rossz hangulatú étkező - erre kevés hely figyel oda, legtöbben csak a pénzt számolják zárás után.

Sokat járok étterembe, részben szakmai tapasztalatszerzés miatt, és elmegy az élettől a kedvem, amikor megjegyzést tesznek a felszolgálók, vagy látom rajtuk, hogy legszívesebben elküldenének a fenébe. Sajnos rendszeresen találkozok ilyen magatartással, ezért is vagyok rá büszke, hogy az én csapatom kiemelten odafigyel a kedves hangnemre. Minden vendégünk kap egy pici extrát: egy mosolyt, egy kedves szót, az előzékenységünket. A fogyasztó elsősorban két dolgot igényel: hogy jó kaját kapjon, és normálisan bánjanak vele. Volt, aki azt terjesztette rólam, hogy biztos meleg vagyok, azért vagyok ilyen jóarc. Persze ez is reklám, és jót nevettem rajta.

A vendégeink viszonozzák a kedvességet: a pultos csajok rendszeresen kapnak tőlük csokit, nyáron pedig a mélyhűtőnket töltik tele fagyival.

ÖTVEN FORINTOS BALHÉ

Nemegyszer történik, hogy ritka arcátlan emberek fordulnak meg nálunk, akik leginkább azért reklamálnak, hogy figyelmet kapjanak, vagy mert úgy gondolják, hogy nálunk ő a vezér, ha már az élet más területén nem azok. Például kérnek egy szendvicset elvitelre, és felháborodnak, hogy külön csomagolási díjat számolunk fel, amit egyébként körülbelül nyolc helyen tüntetünk fel. A mindössze ötven forintnyi díjban benne van a speciális csomagolóanyagunk, és a munkaidő, amit az összekészítésre fordítunk. Nem többszáz forintról beszélünk, mégis kiakadnak rajta. Ha ilyet tapasztalok, többször mondom a munkatársaimnak, hogy hagyják, ne fizettessék ki a csomagolást. Ha valaki visszahozza a szendvicsét, mert nem bírta megenni, szintén bérmentve elcsomagoljuk neki.

Egyszer egy fiatal srác megkérdezte, hogy miért több ötven forinttal a végösszeg. Miután felvilágosítottuk, hogy a zacskó nekünk is pénzbe kerül,a pulttól hátrafordult a vendégeinkhez és hangosan megjegyezte, hogy “ja, itt ötven forint a csomagolás”. Aljasul viselkedett, de inkább magát égette le, nem minket. Mindig elmagyarázom, hogy mi, miért kerül annyiba, amennyibe - nem mintha drágák lennénk. Aki ezután azt mondja, hogy ez akkor is sok, annak szoktam javasolni, hogy vegyen a boltban húsz deka parizert, fél kiló kenyeret, üljön le az utcán a padkára, és ott egye meg.

Másik eset: egy hölgy vendégünk mindig többet kért a kedvenc öntetéből. Mivel már többször láttam nálunk, nem kértem értünk érte pénzt. Ő visszajött reklamálni, hogy ez nem elég. “Ez nektek több?”- tette fel a kérdést. Ha csak annyit mondott volna, hogy figyu, rakjatok már egy kicsit bele, ingyen, és teljesen szívesen eleget tettünk volna a kérésének. De még ezután is rendes voltam. Mondtam neki, hogyha mégegyszer kevés szószt kap, akkor egy hétig ingyen ehet nálunk. Pár nap múlva írt nekünk egy üzenetet, hogy megint sovány volt az öntet a szendvicsén, amit be is fotózott nekünk. Itt hibázott, mert a képen láttam, hogy a szendvicsben lévő salátánk nem a belvárosi, hanem az újszegedi Pipiből való - ott másfajta salit használunk. Ergo ez a lány, akinek korábban is ingyen kedveskedtünk az ingyen szósszal, kritikán aluli stílusban kevesellte. Ezután, azért, hogy egy hétig ingyen ehessen, kiment Újszegedre, ott kért egy szendvicset - ahol nyilván nem ismerték a kollégák, mert a “fogadásunk” a belvárosi Pipire vonatkozott -, és azzal próbálkozott be nálunk. Az ilyen embereknek azt szoktuk javasolni, hogy egyenek inkább a konkurenciánál. Bele kell férnie a munkánkba az, hogy ezektől a vendégektől megváljunk, a vendéglátós is ember, aki megérdemli a tiszteletet. Ha másért nem, legalább azért, mert ő készíti el a kajádat. 

Előfordult, hogy elkezdtek anyázni engem azért, mert a multiknál negyven forinttal olcsóbb a sör, mint nálunk, tehát én meglopom a vendégeimet. Az egyik kedvencem, amikor köszönés nélkül kérik a szendvicset, és ledobják a pénzt a pultra: ,,Csinálj nekem egy sajtos szenyát!”

Természetesen, ha hibázunk, elnézést kérünk, és maximálisan kárpótlunk mindenkit. A fenti példákban pont ezt használták ki. De az ilyen esetek száma egy az ezerből. A legtöbb hozzánk járó ember kedves, és jófej.

KAVIÁR, AMI NEM JÁR

A tiszteletlenség, ahogy a vendégtől, úgy a vendéglátó részéről sem elfogadható, de ez a kisebb baj: sok helyen még le is húzzák a vevőket, hajmeresztő szinten. A Balaton déli partját rablósornak hívták. Ott dolgozott több ismerősöm, akik az ottani vendéglátósok bevett szokásairól meséltek nekem. A többször használt olaj, a találomra csökkentett adag közismert dolog, a durvább esetekről kevesebben hallottak. Több balatoni kajáldában anno a kaviárt halászlében áztatott mákkal helyettesítették: a kettő kinézetre tényleg hasonlít egymásra. Ha elfogyott a petrezselyem a krumplihoz, sokan füvet szeleteltek hozzá. A szénsavas üdítőt nagy kondérban összeöntötték túltelített cukoroldattal, megfőzték, amíg kiment belőle a szénsav, és rostos üdítőként, harminc forinttal drágábban tudták eladni. Főként a külföldieket verik át, mert ők nem jönnek vissza.

Ismerem a fenti módszereket, de egyrészt hosszútávon gondolkozok, amibe nem fér bele a másik lehúzása, mert előbb-utóbb megbosszulja önmagát, másrészt a tisztesség a legfontosabb alapelvem. 300 Facebookra érkező kommentünk közül 250 arról szól, hogy maximálisan elégedettek a kiszolgálással - tartani akarom ezt az arányt. A jó viszonyunk a vendégekkel a kölcsönös tiszteleten, és a baráti hangnemen alapszik.

Puszipacsipá kedveskéim!

Szabó Tibor

Pipitér&Pipipont üzletvezető, tulajdonos

Ha szeretnétek még olvasni rólunk, nyomjatok egy tetsziket egy sorral lejjebb!